A már nyugdíjba vonult, világhírű zeneszerző és karmester, Fred és legjobb barátja, a
filmrendező Mick egy Alpok-beli luxusszállodában pihen. Fred kíváncsisággal szemléli a hotel
többi vendégét, lánya problémáit, valamint
a fiatal és ambiciózus írókat, akikkel Mick együtt dolgozik egy
forgatókönyvön. Saját zenei karrierjét lezártnak tekinti, ám a
legmagasabb szinten szeretnék, hogy még egyszer vezényeljen: magától II.
Erzsébet brit királynőtől kap meghívót, hogy lépjen fel Philip herceg
születésnapján. A meghívást rögtön elutasítja, de a királyi család
állhatatosnak bizonyul.
Paolo Sorrentino előző filmje, A nagy szépség annak idején nem nyűgözött le, ezért kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a Youth. Az első néhány jelenet után le akartam állítani a filmet, aztán valami miatt mégiscsak végignéztem. És milyen jól tettem! Az Ifjúság lépten-nyomon Fellini Nyolc és féljére emlékeztet, emellett tetszett az a drámaiság, amit felvonultatott: az időskor viselése, az apa-lánya közötti viszony és a barátság ábrázolása.
Az alapsztorin kívül Fred lelki és érzelmi utazásának is tanúi lehetünk, ami Fred lányának köszönhető. A lány a szerelmi szakítás és az ebből fakadó depresszió hatására folyamatosan kérdésekkel ostromolja apját, aki lassan ugyan, de rádöbben érzelmi sekélyességére. Ez a vonal sokkal jobban tetszett nekem, mint a felszínen kirajzolódó alaphelyzet, ennek ellenére a film végig könnyed hangvételűnek marad meg.
A szereposztás parádés, de istenigazából Michael Caine és Harvey Keitel viszik el a hátukon a filmet. Fantasztikusan működnek együtt, minden apró rezdülésük aranyat ér. Van még egy színészveterán, aki egy rendkívül erős jelenettel ajándékozta meg a nézőket, nevezetesen Jane Fonda. Nem sok filmben láttam eddig őt, az Ifjúságban viszont egészen lenyűgözött. Az Ifjúság - bár a címmel ellentétben az élet alkonyáról szól - abszolút megfelelt az ízlésvilágomnak és az elvárásaimnak.
Értékelés: 8,5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése