Idestova tíz éve mutatták be a trilógiát, ami a mai napig a kedvenc filmjeim között szerepel. Tíz év sok idő, ráadásul idén decemberben érkezik a trilógia előzményfilmje, a Hobbit, így elérkezettnek láttam az időt a Gyűrűk Ura újranézéséhez. A megjelent kiadványok közül mindhárom résznél a rendezői változatot választottam, hogy a lehető legjobb legyen a filmélmény.
Az alapsztorira emlékeztem, de sok jelenet nem maradt meg bennem. Amikor először láttam a trilógiát, akkor nem alakult ki bennem olyan rajongás, mint a Harry Potter filmek iránt. Túl összetett filmnek tűnt, aminek 15 évesen nem tudtam igazán megérteni a mélységeit. Most viszont már látom azokat az értékeket, amiket Tolkien műve képvisel. Persze így is lenyűgözött a film, de ezúttal olyasmik is megragadtak, amik tíz éve nem. A trilógia egészét átszövő remény például most sokkal erőteljesebben hatott.
A Gyűrű Szövetsége nyugalmasabb filmnek maradt meg bennem, pedig ez is elég mozgalmas a maga módján. A Megye idillje, a Gyűrű ereje és története, a gyűrűlidércek (nazgûlok), a különböző lények, Szauron és Szarumán hatalma, a tündék és a maga az út Mordor felé számtalan izgalmat tartogat. Rengeteg a lassítás és a közeli kép, amitől szinte tapintani lehet a nyomasztó hangulatot. Minden egyes jeleneten érződik a profizmus: a lények a legapróbb részletekig kidolgozottak, a fényképezés és az operatőri munka már-már művészi. Ez egyébként a trilógia többi részére is igaz.
A Két Torony már komorabb és a csaták is nagyobb horderejűek. Frodóék küldetése és a háború központi helyet foglal el a történetben, de így is nagyon sok mellékszálra kitérnek, amik fontos szereppel bírnak. Az entek (beszélő fák) gondolatai örök érvényűnek tűnnek, csakúgy mint Samu bátorító szövege. A trilógia ezen részében kevesebb lény szerepel, közülük is az olifántok és a lidércek sárkányszerű "lova" ragadott meg legjobban. Tetszett még, hogy tovább árnyalták az első részben megismert szereplőket. Legolas és Gimli például remek párost alkottak, a törpén keresztül pedig még humort is sikerült csempészni a feszült jelenetek közé.
A Király visszatérben a Középföldéért vívott utolsó harc és a Gyűrű megsemmisítése kerül előtérbe. Gollam történetén keresztül pedig a Gyűrű hatalmából is kapunk ízelítőt. Döbbenetes, milyen lény lett 500 év alatt Szméagolból. Ez egyébként a sminkesek munkáját is dicséri, akik remekül tudták érzékeltetni a hobbit átváltozásának fázisait. A trilógia ezen darabjából Aragorn lelkesítő beszéde, a Gyűrű elpusztítása és Aragorn királlyá koronázása maradt emlékezetes. Szép a trilógia zárása és mivel közel 12 órás a három film, nem könnyű elengedni a szereplőket.
Nemcsak a történet, a megvalósítás is pazar. A készítők maximálisan kihasználták Új-Zéland adottságait, így nem egyszer volt olyan érzésem, mintha dokumentumfilmet néznék. A tájak mellett a zenére is nagy hangsúlyt fektettek. Monumentális, ahol kell és a lírai részekhez is pontosan illeszkedik. Van néhány ismétlődő téma, mégis amikor meghallgatok egy tracket, magam előtt látom a jelenetet, ami alatt szólt. A színészek listája is elsőrangú, egytől egyig fantasztikus játékot nyújtottak. Talán csak a játékidőbe lehetne belekötni, de egy feszesebb tempóval nem biztos, hogy ugyanilyen hatást tudott volna kiváltani a trilógia. Peter Jackson olyan mesterművet alkotott, ami szerintem évtizedek múlva is meg fogja állni a helyét.
Értékelés: egyértelműen 10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése