Why Women Kill - 1. évad

Egyik nap, miközben a Facebook videóit pörgettem, megakadt a szemem az egyik kisfilmen. Először azt gondoltam, hogy egy reklámot látok: vibrálóan élénk színek, '60-as évek, kisvárosi környezet, izgalmas történet... Az algoritmusnak hála jó pár jelenetet megnéztem és egyre jobban érdekelt, melyik filmből vagy sorozatból vannak. Nos, rövid keresgélés után meg is találtam a választ: a Why Women Kill c. sorozatból, ami 2019-ben futott. 

A történet három idősíkon játszódik: 1963-ban, 1984-ben és 2019-ben. Három nőt ismerhetünk meg és a tíz epizód folyamán az is kiderül, hogy kit fognak megölni és miért. Annak ellenére, hogy több évtized választja el őket egymástól, ugyanazzal a problémával kell megküzdeniük. A beszédes cím mellett a sorozat szereplői a nézőkhöz is kiszólnak, úgyhogy az egy pillanatig sem titok, hogy az évad végén bizony vér fog folyni. Drámából tehát nincs hiány, ez már a pilotból is egyértelműen kiderül. A folytatásról nem is beszélve. 

És micsoda tíz epizód volt ez! Wow! Eszméletlenül szórakoztató volt a Why Women Kill első évada, évek óta nem láttam olyan sorozatot, amit ennyire élveztem volna. Zseniálisan vegyítik benne a kapcsolati és személyes drámákat, a humort, a játékosságot, emellett elgondolkodtató is tudott lenni. Ha csak azt nézzük, hogy a '60-as évektől napjainkig hogyan változtak meg a női szerepek, akkor már önmagában ezzel a témával ki lehetne tölteni egy sorozatévadot (vagy egy komplett szériát), a Why Women Killben pedig csak sokadlagos rétegként jelenik meg. Szóval még kordokumentumként is megállja a helyét a sorozat dacára annak, hogy mindhárom korból az extremitást ragadja meg.

Először féltem, hogy nehéz lesz kiigazodni a 3 idősíkon, de szerencsére nagyon jól követhetők az események és az egyik korból a másikba való átmenetek is kreatívan lettek megoldva. A főcímről nem is beszélve! Abszolút illik a sorozathoz. A díszletek, a ruhák, a frizurák, a zenék és a képi világ pedig gondoskodnak arról, hogy minden elemében visszaadják az adott korszak hangulatát. 

A karakterek szintén nagyon jók voltak, majdnem mindenkit meg lehetett kedvelni valami miatt. Akit pedig nem, nos, annak is megvolt az oka. Sheila szövegeit imádtam, Aprillel sem volt bajom, Beth Ann és Simone pedig érdekes karakterfejlődésen mentek keresztül. Egyedül Taylor és Eli helyzetével nem tudtam 100%-ig azonosulni, ugyanakkor a leghidegrázósabb pillanatokat az ő történetszáluk hozta. A színészi alakítások is egytől egyig fantasztikusak: Lucy Liu (Simone) lubickolt ebben a szerepben, Ginnifer Goodwin (Beth Ann) érzelmek széles skáláját mutatta meg és Jack Davenportot (Karl) is jó volt újra sorozatban látni - őt anno a Couplingban kedveltem meg. 

A zárásban nagyon szépen összeértek a szálak és meglepő fordulato(ka)t is tartogatott a finálé. A sorozat forgatókönyvét amúgy ugyanaz a Marc Cherry jegyzi, akinek a Született feleségeket is köszönhetjük, úgyhogy nem véletlen a két sorozat közötti hasonlóság. A Why Women Kill első évada mindenesetre parádés lett; látszik, hogy alaposan átgondolt és kidolgozott koncepció van mögötte, és a megvalósításra sem lehet panasz. Jöhet azonnal a folytatás, ugyanis második évad is készült a sorozatból. 

Értékelés: 10/10

La sociedad de la nieve - A hó társadalma (2023)

1972. október 13. Egy csapat uruguayi baseballjátékos repülőgépe lezuhant az Andok csúcsai között. A túlélők dacolva a hideggel, a hóval, az éhséggel és a napról napra fogyó erejükkel összefognak és az életüket egymásra bízva megpróbálnak hazajutni. 

Igaz történeten alapul a film, ráadásul 1993-ban már készült egy feldolgozás Életben maradtak címmel, de én azt nem láttam, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom. De nagy valószínűséggel ugyanazok az elemek jelennek meg benne, mint a 2023-as változatban. Bárhogy is legyen, egy túlélő-filmmel van dolgunk és bár ismertem a háttérsztorit, egy percig sem unatkoztam a film alatt. Pedig nem egy rövid alkotásról van szó, sőt. 

A film elején csak a szereplők neve hangzik el, arcot nem igazán lehet hozzájuk társítani. Az egyedüli kivétel Numa Turcatti, az eseményeket tulajdonképpen az ő nézőpontjából követjük végig. A többi szereplőt csak a repülőgép lezuhanása után ismerjük meg, bár a legtöbbjük neve nem maradt emlékezetes számomra. És mégis kötődni lehet az életben maradt csapattagokhoz, az operatőri munkának köszönhetően szinte a bőrünkön érezzük a repülőgép becsapódását, a sebesüléseket, majd a dermesztő hideget és kilátástalanságot. 

Mai szemmel nézve is borzasztóak a körülmények, a szereplőknek tényleg csak az egymásba vetett hit jelenti a reményt a túlélésre. A bajt tetézi az, hogy a rádió nem működik és ugye a '70-es években nem volt még mobiltelefon és internet, szóval a segítségkérés gyakorlatilag lehetetlen. Az Andok havas csúcsai sem könnyítik meg a helyzetüket és a film nagyon szépen ábrázolja a világtól való elszigeteltséget és a természeti elemeknek való kitettséget. 

A cím egy kicsit megtévesztő - a dátum megemlítéséig én simán azt hittem, hogy ez egy eszkimókról szóló mozi lesz -, de végülis van benne logika. Furcsa, de a film közben nekem a nyáron olvasott Elveszettek jutott az eszembe, de akár a Lostot is hozhatnám példaként. A repülőgép-szerencsétlenség mindegyikben közös, az viszont nem mindegy, hogy hol is zuhan le a gép. Egy trópusi szigeten nyilván nem a hideg ellen kell védekezni és az éhenhalásra is kisebb az esély. Helyszíntől függetlenül viszont elkerülhetetlen, hogy ne alakuljon ki egy mikrotársadalom. Emiatt lassan, de biztosan Numáék csapatában is kialakul, hogy ki miért lesz felelős és ezzel hogyan tudja segíteni a közösséget. 

A valós alapok miatt tudható, hogyan végződik a film, mégis lehet izgulni a szereplőkért. Hogy ne fagyjanak halálra, hogy éljék meg a következő napot, hogy ne fogyjon el az élelem, hogy sikerrel járjanak, amikor elindulnak kvázi szerencsét próbálni. Bár tudjuk azt, hogy mi segíti a túlélők életben maradását, a film nem a kannibalizmusra fókuszál, hanem a kitartásra, az összetartozásra és a reményre. És ez nagyon nagy pozitívum. 

Hiába hozza ez a film a túlélő-filmek minden sablonját, egyszerűen tökéletesen működik benne minden. A színészi játék, a dráma, a felvetett morális kérdések, a narráció, a tempó, a fényképezés, a zene... messze felülmúlta ez a film azt, amit előzetesen vártam tőle. 

Értékelés: 10/10

Szaszkó Gabriella: A cukorkagyűjtés

Fülszöveg: Halloween, öt fiatal, egy tragikus haláleset.
Cape Codot idén halloweenkor meglátogatja a halál, amikor is a csendes tengerparti kisvárosban minden szülő rémálma valóra válik, miután egy kisfiút cukorkával mérgeznek meg.
Emma Hamilton egy év után költözik haza Bostonból alkoholista apjához, ahol alig várja, hogy viszontláthassa régi barátait, ám a kisvárosban semmi sem ugyanolyan már, mint amit maga mögött hagyott. És arra sincs felkészülve, hogy a barátai is más szemmel néznek rá.
Halloweenkor pedig minden megváltozik, amikor három tizenkét éves titokban Chatham legbajosabb utcájába igyekszik rendbontás céljából. A fiúk esti szórakozása azonban tragédiába torkollik, miután egyikük meghal egy mérgezett cukorkától. Az egész kisváros megdermed, a haláleset felhozza a mélyben megbúvó problémákat.
A fiatal csapat pedig nyomozásra készül, amivel egyre mélyebbre merülnek el a város bugyraiban. De vajon meg lehet-e úszni a titkok feltárását sérülések nélkül? 

Szerettem volna egy Halloween idején játszódó könyvet olvasni, ezért nem volt kérdés, hogy Szaszkó Gabi tavaly megjelent regényét választom. Pontosabban ifjúsági regényét, hiszen a szereplők kamaszok különböző élethelyzetekkel. 

És mégis! Szerintem bátran ajánlható az idősebb korosztálynak, nekem felnőttként legalábbis nagyon jó élmény volt ennek a könyvnek az olvasása. Egyrészt: nagyon hangulatos az egész mű, az Áfonya utcai halloweeni csínytevések, a novemberi szürkeség, köd és eső, vagy a szereplők által megélt élethelyzetek maximálisan átjöttek az oldalakon. Olvasás közben nagyon sokszor úgy éreztem, mintha én is a kis csapat része lennék és velük együtt élném meg a történéseket. Másrészt: bár a főszereplők tinik, a koruknak megfelelően vannak kezelve. Nincsenek becézve vagy lekicsinyelve, a problémáik is teljesen valósak és életszerűek. Az írónő ugyanis a gyerekeken keresztül rengeteg társadalmi problémát érint - alkoholizmus, drog, házassági és családi válságok, morális és anyagi lecsúszás, szexuális bántalmazás, hogy csak a legfontosabbakat említsem -, és el is viszi őket a falig. 

Mindezt behálózza a krimiszál, hiszen Chathamben meghal egy fiú a halloweeni cukorkagyűjtés után, ami felforgatja a város életét. A gyilkos utáni nyomozás azonnal megkezdődik és nem várt izgalmakat tartogat a kamaszoknak, akiknek egyébként a gyilkos utáni hajsza nélkül sem unalmas az életük. Emma hazatérésével ugyanis alapjaiban változik meg a Sam - Ed - Emma alkotta baráti trió dinamikája. Ezt is abszolút hihetően és életszagúan mutatja be az írónő, a felvázolt helyzeteket sehol nem éreztem erőltetettnek. Sőt, nekem az egész könyv olyan volt, mintha útmutatót adna a tinédzserekhez a könnyebb megértés érdekében, bepillantást engedve azokba a szituációkba és traumákba, amik éppen foglalkoztatják ezt a korosztályt. 

Nagyon jók a karakterek, és a szerző a negatív tulajdonságaikat is ugyanúgy megmutatja, mint a pozitívakat. A tinik nagyon szerethetőek voltak, a szülők viselkedése viszont rettentően dühített. Hihetetlen, mennyire nem foglalkoznak a gyerekeikkel és éles helyzetben is a kamaszok hoznak racionális döntéseket.

Összességében nagyon tetszett Szaszkó Gabi regénye és bár imádom a krimiket, ebben a regényben sokkal jobban lekötött a kamaszok sorsa, mint a gyilkos személyének és motivációjának kiderítése. Számomra A cukorkagyűjtés tökéletes halloweeni olvasmány volt, remekül hozta azt az őszies, borzongató hangulatot, amit vártam tőle.

Lázár Gergely: Bármikor bármi

"Ha a jövőre koncentrálsz, és azon agyalsz, ami felett nincs kontrollod, elveszíted a jelen pillanatot."

Fülszöveg: Infarktus? ​- merül fel Brúnóban mindannyiszor, amikor pánikrohama van. A valóság eltorzul, a szív dobogása feszíti a fület, a mellkas egyre szűkebb. A légzés felszínessé válik, a kar és a láb elzsibbad, meg kell támaszkodni, a hideg fal égeti a bőrt.
Három év pszichoterápia és a gyógyszerek sem segítenek: Brúnó képtelen úgy elindulni, hogy ne húzzon ki minden kábelt, ne zárja el többször a csapot, ne ellenőrizze az erkélyajtó illeszkedését, az ablakokat, a zárat… Lehet így élni? Hogy mindeközben tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez mind kényszercselekvés? Átkozott OCD! Az én beteges kényszereim nem tudnak tragédiát előidézni – ismételgeti magának, hátha egyszer el is hiszi.
De… mi van, ha mégis? Mi történik, ha egy igazi átoknak köszönhetően minden valóban bekövetkezik, amitől retteg? Lehet, hogy éppen ez lesz a kiút a félelmek útvesztőjéből? Okkultizmus és mágia, bűn és önfeláldozás, pszichiátria és börtön – Brúnónak sok mindennel kell szembesülnie ahhoz, hogy lassan elfogadja: nem az ő kényszercselekvésein múlik, mi fog történni. De hogy ebből a felismerésből az őrület vagy a gyógyulás felé visz-e az út, az már csak rajta múlik. 

Október a mentális egészség hónapja - a havi NIOK téma is ez volt -, így adta magát, hogy Lázár Gergely regényét válasszam következő olvasmányomnak. Már a kötet borítója is hívogatott, a fülszöveg pedig az OCD-vel hívta fel magára a figyelmemet. Az OCD-ről és a kényszerbetegségről már sok helyen hallottam, és sajnos a pánikroham sem ismeretlen számomra, úgyhogy kíváncsi voltam Brúnó mindennapjaira és sorsának alakulására. 

Brúnó könyvtáros egy iskolában, rajong a könyvekért, de betegsége nagy mértékben megnehezíti az életét. Elég ha csak a reggeli rutinját végignézzük. Ami az átlagember fejében meg sem fordul, az Brúnó számára napi szinten megoldandó problémahalom. Brúnó nézőpontjából szemlélve az eseményeket én kifejezetten sajnáltam őt. Érdekes, hogy Brúnó tisztában van a betegségével és Gyuri bácsi segítségével próbál is tenni a gyógyulása érdekében, de a barátnője adja meg neki az igazi lökést. 

A misztikus szálat először furcsállottam, de tulajdonképpen nagyon jól beleillett ebbe a történetbe. Furcsábbnál furcsább események követik egymást, míg végül Brúnó a börtönben köt ki. Nekem ez a helyszín tetszett a legjobban. Itt ugyanis Brúnó teljesen magára van utalva és bár akad segítője, a bezárt falak között érzi magát igazán szabadnak. 

Tele van meseszerű fordulatokkal a könyv, mégis nagyon életszagúnak éreztem. Annak ellenére, hogy a környezetemben nem él kényszerbeteg, bele tudtam képzelni magam egy ilyen ember helyzetébe. A cím is nagyon találó, hiszen akit ennyire gúzsba kötnek a kényszeres berögződések, azzal tényleg bármikor bármi megtörténhet. Lázár Gergely klinikai szakpszichológusként igyekszik a valóságot hűen ábrázolni, az elbeszélésmóddal viszont könnyen olvashatóvá és izgalmassá teszi ezt a regényt. Még egy múltba tekintő kis történetet is kapunk, ami a könyv végén nyer igazán értelmet. 

Lázár Gergely regénye önfejlesztő könyvként is remekül működik és fontos témára hívja fel a figyelmet. Jó volt olvasni és sokkal többet kaptam tőle, mint azt előzetesen vártam.

"Az életünk tele van olyan helyzetekkel, amikor nem úgy vizsgázunk, hogy előre tudjuk a tételeinket!”

Tata, a vizek városa

Tatára már nagyon régóta szerettem volna eljutni. Sok képet láttam a városról és az őszieken tűnt a legszebbnek. A Normafán már sokszor jártam és a Margitszigetet is láttam már az őszi színpompában, így kíváncsi voltam, milyen lesz Tata. Vonattal mindössze 50 perc alatt oda lehet érni Budapestről és mivel nem túl nagy a város, gyalog is egész jól be lehet járni.  

 

a tatai Által-ér ősszel

 

pihenő szitakötő a Fényes tanösvényen

Az ismertebb látnivalók közül én a Fényes tanösvényt és az Öreg-tó környékét akartam mindenképpen megnézni. Egy kisebb kerékpárút köti össze a városnak ezt a két pontját, ennek köszönhetően nem volt nehéz egyik helyszínről eljutni a másikig. A Fényes tanösvény csodálatos volt, a fapallós hidak és sétányok miatt engem a Plitvicei-tavakra emlékeztetett. Érdekes volt látni a feltörekvő víz által formált tavakat és egyéb természeti képződményeket. Legjobban a láperdő tetszett, korábban csak természetfilmekben láttam hasonlót. Az őszi táj tényleg csodálatos volt, a tanösvény pedig hihetetlen nyugalmat és békét sugárzott. Nyáron egyébként a tavakat tavirózsák borítják, úgyhogy már most tervben van, hogy jövő nyáron is végigmenjek a tanösvény útvonalán. 

 

kilátótorony a Fényes tanösvény láperdejében

 

 

láperdő és a karsztforrások által táplált tó

 

a Fényes tanösvény egyik tava

Az Öreg-tó partján kihagyhatatlan a Luxemburgi Zsigmond által épített vár. A történelem viharai sajnos nem kímélték meg, a várfalak alapján sokkal nagyobb és komolyabb épület lehetett egykor, mint a jelenlegi állapotában. A megmaradt délkeleti szárny persze így is nagyon szép és impozáns látványt nyújt. Az Öreg-tó első ránézésre nem tűnik nagynak, a körbesétálásához viszont nem volt elég időm. Szóval ha visszatérek, akkor ezt mindenképpen pótolni fogom. 

 

a tatai vár a vár bejáratából

 

 

tatai vár az Öreg-tóról

 

sétány az Öreg-tó mellett

 

egy vízimalom a sok közül 

 

Az idő nagyon szép volt, igazi őszi kiránduló időt sikerült kifognom. Bár csak néhány órát sétáltam a városban, a látottak alapján tényleg olyan szép, mint amilyennek a képek mutatják. Tatán egyébként sok más látnivaló is van - pl. vízimalom, Esterházy-kastély, Cseke-tó, Angolpark, amelyeket most nem ejtettem útba, de legközelebb ezeket is fel fogom keresni.

Nikki Erlick: Az életfonál

"Az élet lehet értelmes a hosszától függetlenül."

Fülszöveg: Nyolc ​hétköznapi ember. Egy lehetetlen választás.
Egy reggel a világ összes lakója ugyanazt a sorsfordító meglepetést találja a lakóhelye előtt: egy kis fadobozt, benne egy fonállal, amely egy égető kérdésre adja meg a választ: arra, hogy a tulajdonosa pontosan hány évig fog élni.
Minden egyes földrészen, minden embert ugyanolyan doboz vár, éljen akár egy metropolisz felhőkarcolójában vagy egy sátorban a szavannán. De honnan származnak ezek a dobozok? Vajon igaz, amit ígérnek? Mindenki ugyanazzal a súlyos döntéssel néz szembe: akarja-e tudni, meddig fog élni? És ha igen, mihez kezd ezzel a tudással?
Nyolc ember döntései és sorsa fonódik össze egy új élet hajnalán: legjobb barátok, akiknek az álmai örökre összekötik őket; levelezőtársak, akik egymásban lelnek menedékre; egy szerelmespár, akik azt hitték, az övék a jövő; egy orvos, akinek saját magát kellene megmentenie; és egy politikus, akinek a doboza puskaporos hordóvá válik, és végül mindent megváltoztat. 

Abszolút nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, de amikor nyáron elolvastam a fülszöveget, akkor a történet rögtön felkeltette a figyelmemet. Életfonál... a görög mitológiából ismerős lehet ez a fogalom, hiszen a Moirák (a római mitológiában pedig a Párkák) voltak azok, akik fonják, kimérik, majd elvágják az ember életfonalát. Azt nem tudom, hogy az írónő vajon innen merítette-e a regény alapötletét, a téma mindenesetre hasonló. 

Te mit tennél, ha egy nap egy kis dobozt találnál a házad/lakásod ajtaja előtt benne a hátralevő életed hosszát mutató fonállal? Kinyitnád a dobozt vagy nem? Hogyan reagálnál a fonál hosszára? Mit kezdenél az életeddel, ha rövid a fonalad? És a kérdések egyre csak sorakoznának a választásodtól függően... Ez tehát az alaphelyzet, a fonalakat rejtő dobozok rögtön a könyv első oldalán feltűnnek. Ezzel együtt pedig a szereplőket (Nina, Maura, Ben, Amie, Hank, Javier, Jack, Anthony) is megismerjük. 

Természetesen a világ is megváltozik a fonalak márciusi érkezésével, látjuk, hogyan reagálja le a társadalom és milyen intézkedéseket hoznak a világ politikusai. Nagyjából az történik egyébként, mint anno a Covid idején: akkor oltottakra és oltatlanokra osztódott az emberiség, Nikki Erlick regényében pedig hosszú és rövid fonalasokra. Egy picit el is indul a szerző a társadalmi aspektus boncolgatása felé és már-már egy disztópiát vázol fel, de nagyon mélyen nem megy bele ezekbe a témákba. Arra is kíváncsi lettem volna, honnan érkeznek a dobozok, de erre sajnos nem tér ki az írónő. Helyette nyolc szereplőre és szűkebb környezetére koncentrál és azt mutatja meg, hogy ezek az emberek hogyan élik a mindennapjaikat a fonalak felbukkanása után. 

A szereplők (egyet kivéve) nagyon szimpatikusak és a rövidfonalas támogató gyűlés is nagyon tetszett. A legjobban viszont a rövidfonalas szereplők utóélete fogott meg, egyszerűen zseniálisan fűzte össze az írónő, hogy ki hogyan hatott a másik ember életére és milyen nyomot tudott hagyni a világban. A legszebb szerintem a tüdőátültetett lány sztorija volt, egészen elképesztő módon kapcsolódik a nyolcas csapathoz. De Jack imakártyájának története sem hétköznapi. Imádtam ezeket az aprólékosan kidolgozott és a nagy egészbe pontosan beleillő részleteket!

Hihetetlenül emberi volt az egész történet, gyönyörűek voltak az apró utalások és szimbólumok, az írónő pedig csodálatos lezárást adott a kiemelt karaktereknek. Kifejezetten bátor és meglepő húzásai is voltak, ugyanis nem minden szereplő sorsa alakul úgy, ahogyan azt előzetesen elképzeltem. Némelyik szereplő sorsát konkrétan meg is könnyeztem. Azt hiszem, ez az a könyv, amiről nagyon hosszasan lehet beszélni, mert rengeteg olyan kérdést és témát felvet, amin érdemes elgondolkodni. 

"Bár a fonalunkat készen kapjuk, a kezdetet és a véget nem választhatjuk meg, de hogy a kettő között mi történik, sosem előre meghatározott, azt a történetet mi szőjük és alakítjuk."

Jessa Maxwell: Aranykanál

"Az embernek másokra van szüksége ahhoz, hogy tisztán lássa önmagát. A bennünk rejlő érték akkor mutatkozik meg, ha jót teszünk valaki mással. Ez az igazi cél, és a legédesebb dolog, amit valaha kóstoltam.”

Fülszöveg: Az elmúlt tíz évben minden nyáron megjelent hat ámuldozó cukrász Graftonban, ezen az impozáns, fákkal övezett vermonti birtokon, amely nemcsak a „Süteménysütő hét” forgatási helyszíne, hanem arról is nevezetes, hogy itt nőtt fel a tévéműsor híres házigazdája, Betsy Martin, az ünnepelt cukrász.
Egy sor jól fogyó szakácskönyv szerzője, az „Amerika Nagyija”-ként emlegetett Betsy Martin az életben nem olyan kedélyes, mint a képernyőn, de ezt az embereknek nem kell tudni. Mindig is tökéletes teljesítményt követelt, és mosolyogva nyugtázta, amikor megkapta, de idén valami nem stimmel. Elkezdődik a süteménysütő verseny, és a dolgok a fejük tetejére állnak. Először úgy tűnik, puszta szabotázsról van szó: a cukor helyére valaki sót csempészett, a tűzhelyet nagy lángra állítják – de amikor holttestre bukkannak, mindenki gyanúba keveredik. 

Sütemények, verseny, gyilkosság... már ezek is hívószavak voltak ennek a könyvnek az elolvasásához. A borítóról nem is beszélve. Télen nagyon tetszett az Utolsó vacsora, ettől a krimitől is hasonló élményt vártam. Minden adott volt hozzá: elszigetelt helyszín, ódon kastély, egy maréknyi szereplő változatos háttértörténettel és titkokkal. Csak a könyv utolsó harmadában derül ki, hogy kié a holttest és ki a gyilkos, így végig megmaradt az izgalom. 

Tetszett az alapfelállás, bár kellett egy kis idő, mire mindegyik szereplőt helyére tudtam tenni. Sok más krimihez hasonlóan itt is kapunk egy kis listát róluk, ami kifejezetten hasznos volt. A versenyhelyzet kellő feszültséget biztosít, így lehet drukkolni nekik. Na és persze agyalni, hogy kit gyilkolnak meg. A váltott szemszögű elbeszélésmód is jól működött, mindegyik szereplőt meg lehetett ismerni.

A sütemények is szerves részei az eseményeknek, a verseny első két napján kifejezetten érdekes és ínycsiklandozó édességek születtek. Annyira részletgazdag a leírásuk, hogy szinte éreztem az ízüket, miközben olvastam róluk. A felújításra szoruló Grafton kastély a maga rengeteg szobájával és titkos folyosójával ugyancsak tetszett, nagyon hangulatossá tette a történetet. 

Talán a befejezést lehetett volna egy kicsit alaposabban megírni, de összességében kellemes és jó olvasmányélményt nyújtott az Aranykanál, tökéletesen illett az esős októberi időhöz.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Fehér éjszakák / Örök férj / A szelíd teremtés

"És megkérdezem magamtól: mit csináltál az éveiddel? Hova temetted legjobb esztendeidet? Éltél vagy nem?"

Fülszöveg: Ami ​jelen kötet írásait egymáshoz láncolja, az a szerelem, illetve annak lehetőségei. Dosztojevszkij nemcsak feltárta a lélek sötét alagútrendszerét, de le is mert ereszkedni a mélyeibe. A Fehér éjszakák a beteljesületlen vágyakozást ábrázolja, monomániás, szinte az őrületig túlhabzó szövegfolyamban. Az orosz romantika zabolátlan szentimentalizmusa teljes pompájában mutatkozik meg ebben az írásban. A szelíd teremtés egy házasság anatómiája – és egyben patológiája is. Emberi játszmák, hatalmi törekvések, változó erőviszonyok, gyanakvás: Dosztojevszkij megmutatja ebben az örvényszerű műben, mitől és hogyan mérgeződnek meg legszemélyesebb kapcsolataink. Az Örök férj már a lemondás műve – a jövő jóslata egy múltbeli szerelem hamujából. Feszes, sodró, helyenként krimi-atmoszférájú elbeszélés, amelyben életre kelnek a letűnt idők kísértetei: nők és megcsalt férjek, szeretők és eltitkolt utódok kavarognak egy világvégi haláltáncban. 

Dosztojevszkij műveivel - sokakhoz hasonlóan - a középiskolai irodalomórákon találkoztam. A Bűn és bűnhődés a mai napig az egyik kedvenc regényem (érik lassan az újraolvasása), a kisregényekről viszont nem hallottam. Ha nincs a szeptemberi NIOK téma - egy regény, amely a 19. században játszódik -, akkor valószínűleg sosem olvastam volna el őket. És bizony három nagyon érdekes olvasmányélménnyel lennék most szegényebb. 

A három kisregény közül nekem a Fehér éjszakák tetszett a legjobban, ezt követi A szelíd teremtés, majd az Örök férj. A plátói szerelem nagyon szépen van ábrázolva - kis túlzással még ma is aktuális a mondanivalója. A Fehér éjszakákban gyönyörűek az álmodozó férfi és nő gondolatai, ezeket nagyon szerettem olvasni. És persze drukkolni, hogy a Nasztyenyka iránt érzett szerelem beteljesüljön. A szelíd teremtés a párkapcsolati kommunikáció hiányát és annak következményit mutatja be (más végkimenetellel, mint Colleen Hoovernél), míg az Örök férjben egy különleges szerelmi háromszöget láthatunk. Az egyetlen dolog, ami ebben a történetben nem tetszett, az a sok-sok felesleges kör, amit Velcsanyinov és Pavel Pavlovics Truszockij lefut. Ami mindhárom kisregényben közös, az az emberi kapcsolatok és viszonyrendszerek, az elhallgatott gondolatok és érzelmek, valamint mindezeknek a férfi szemszögből történő megmutatása. 

Bár közel 200 évvel ezelőtt keletkezett művekről van szó, nagyon sok ponton rezonálnak a mai korral. A nyelvezet - egész pontosan a tempó - egy kicsit zavart az elején, de viszonylag hamar rá tudott állni az agyam és könnyen követni tudtam az eseményeket. Tény, hogy jobban oda kellett figyelni a szövegre, de a 21. századi írások utáni visszaugrás a 19.-be ezzel jár. :) 

Jó volt lelassulni és három rövidebb kisregény erejéig elmerülni a klasszikus irodalmi művekben. Ez a kívül-belül csodálatos kötet meghozta a kedvemet ahhoz, hogy több klasszikust olvassak.

Moa Herngren: A válás

"Megvéded a társad, és kitartasz mellette, mert szereted azt, ami jó benne."

Fülszöveg: Niklas és Bea több mint harminc éve élnek idillinek tűnő házasságban egy jómódú stockholmi negyedben kamasz ikerlányaikkal. Éppen ezért éri Beát villámcsapásként, mikor egy családi nyaralás küszöbén, egy jelentéktelennek tűnő vita közben Niklas csapot-papot otthagyva elviharzik. Távollétének órái napokra dagadnak, felesége üzeneteire nem válaszol, magyarázattal pedig meg sem próbálkozik – mikor pedig előkerül, minden megoldási kísérlettől elzárkózva válni akar, ráadásul hamarosan az is kiderül, hogy nő is van a dologban…
Filmszerűen pörgős, mégis mélyen empatikus családi drámájában Moa Herngren mindkét főszereplő elméjébe betekintést enged, hogy megmutassa: a felszínen banálisnak látszó események mögött összetett, évtizedes, kibeszéletlen-megoldatlan kapcsolati problémák rejlenek. 

Látszólag hétköznapi helyzettel kezdődik Moa Herngren regénye: a feleség álmatlanul forgolódik, mert férje nem jött haza az esti italozásból. Bea aggodalma kézzel tapintható, visszaemlékezéseiből pedig megismerjük a Niklasszal való házasságának történetét.í és legfontosabb eseményeit. Az első 150 oldal nagyjából erről szól, utána viszont érdekes fordulatot vesznek az események...

Konfliktushelyzetben gyakran elhangzik az a mondat, hogy hallgattassék meg a másik fél is. Nos, a svéd írónő könyve pontosan ezt a kívánságot teljesíti. Miután megismerjük Bea nézőpontját, Niklas szemszögéből is végigkövetjük az eseményeket. Az, hogy Niklas válni akar, egyértelmű, az ehhez vezető okokat viszont csak Niklas elbeszéléséből ismerjük meg. És ez nagyon nagy pluszt ad a regénynek. Kiderül, hogy egyes helyzeteket - például egy munkahelyi előléptetést vagy éppen egy konyhafelújítást - hogyan él meg egy feleség és egy férj. És hogy az elfojtott traumák és ki nem mondott gondolatok a legbiztosabb alapokon nyugvó kapcsolatot is megingathatják.

Míg a regény elején Bea volt a szimpatikusabb, később már Niklasszal tudtam jobban együttérezni. Az egész regény (de különösen a második fele) nagyon bátor, számtalan olyan témát és kérdést érint, ami napjainkban aktuális. Mennyire számít az egyén boldogsága? Ha valaki boldog, akkor vajon a környezete is az? Jobb 50 évesen a megszokott életet élni, vagy érdemes fejest ugrani az ismeretlenbe és új életet kezdeni? Miért nem figyelünk egymásra és miért nem tudjuk félretenni néha a saját egónkat, hogy a másik ember is levegőhöz juthasson?

A választ az írónő már az olvasó fantáziájára bízza, de egyik szereplő mellett sem foglal állást. Hiszen Bea és Niklas tulajdonképpen úgy élt le három évtizedet egymás mellett, hogy soha nem voltak őszinték egymáshoz és nem beszéltek az érzéseikről. Ebből a szempontból nagyon hasonlított Moa Herngren könyve Colleen Hoover: All your perfects-ére. Nekem mindenesetre nagyon tetszett a svéd írónő könyve, úgyhogy biztosan fogok még tőle olvasni a későbbiekben.

Goran Vojnović: A fügefa

Fülszöveg: Szerelem, ​szabadságvágy, magány és a közelmúlt történelmi eseményei elválaszthatatlanul fonódnak össze egy soknemzetiségű „jugoszláv” család különböző generációinak történetében. A harmincas éveiben járó Jadran igyekszik kibogozni a felszín alatt mindent átszövő viszonyokat. Miért sétált ki az életéből a felesége a közös gyermeküket is elhagyva? Vajon van-e valamilyen összefüggés nagyszülei páros magánya és saját szabadság iránti vágya között? Hogyan tűnt el az apja egyik napról a másikra, és ez miért érte váratlanul az anyját is? Miért burkolódzott hallgatásba a nagyanyja már jóval azelőtt, hogy demenciába süllyedt volna? Jadran, hogy megértse a jelent, az emlékek töredékeiből rakja össze a családja történetét, eközben pedig arra is rájön, hogy a múlt nem menti fel a jövőért való felelősség alól. A Balkán zűrzavaros világában, ahol a megszűnő, majd újonnan keletkező államok és határok a családok sorsát is végzetesen átírják, csak a nagyapja kertjében álló fügefa éli túl sértetlenül a viharokat.

Mivel idén nyáron kétszer is voltam Szlovéniában, kíváncsi voltam, van-e olyan szlovén szerző, akinek már megjelent regénye magyar fordításban. Így találtam rá Goran Vojnović könyvére, a fülszövege pedig csak fokozta a kíváncsiságomat. Amikor viszont elkezdtem olvasni ezt a könyvet, fokozatosan fogyott a lelkesedésem és alig vártam, hogy a könyv végére érjek. 

Ha nagyon röviden össze akarnám foglalni Goran Vojnović regényének lényegét, akkor leginkább Légrádi Gergely: Alkalomadtán c. művéhez tudnám hasonlítani. Itt is szó esik a transzgenerációs traumákról, a ki nem mondott gondolatokról, az identitáskeresésről, a megértés iránti igényről, a szabadságvágyról, a menekülésről, a magányról és a szerelemről. Ami pluszt ad ehhez, az a Balkán sokszínűsége. Bár a délszláv háború csak érintőlegesen kerül említésre, a fügefa pedig csak a regény utolsó harmadában válik teljes értékű szereplővé, szépen szimbolizálják a gyökértelenséget és a biztos pontok fontosságát. 

Kifejezetten nehéz volt olvasni ezt a könyvet. Egyrészt: tele van borzasztó hosszú mondatokkal. Az első néhány fejezetben nem egy olyan mondat van, ami - nem túlzok - oldalakon keresztül terjed. Mire a végére értem, addigra el is felejtettem, miről szólt az eleje. Ezek nagy része egyébként Jadranhoz kapcsolódik, az ő gondolatai és érzelmei ennyire terjengősek. Másrészt: rengeteg az időbeli és térbeli ugrálás, a könyv feléig nem is tudtam követni, hogy ki kicsoda. Harmadrészt: folyamatosan ugyanazokat a köröket futja az író, emiatt sokszor szájbarágósnak éreztem a történetet. Szerintem fele ekkora terjedelemben is át tudott volna jönni Goran Vojnović mondanivalója. 

Pedig a kezdés nagyon biztató volt. Megismerjük a nagyszülőket, Aleksandart és Janát, akik a második világháború után próbálják kialakítani a közös életüket az isztriai Momjanban. Eltérő családi hátterük és értékrendjük nem egyszer próbára teszi őket. Pár fejezettel később a lányuk, Vesna életébe nyerünk bepillantást. Safet eltűnéséig majdhogynem idilli a házasságuk, de aztán egyre több probléma kerül a felszínre. Végül Jadranról is mesél az író, akin a családja által megtapasztalt és halmozott problémák lecsapódnak. Akkor ismerjük meg őt, amikor a felesége Anja elhagyja. Tulajdonképpen három generáció félresikerült házasságát mutatja be az író.  

Az okokat Jadran emlékein és nézőpontján keresztül értjük meg, a könyv végére szépen össze is áll a kép. Abból a szempontból nem bántam meg a könyv elolvasását, hogy megismerhettem egy szlovén családregényt és hogy az emberek hogyan élték meg Jugoszlávia megszületését, majd szétesését. Az írásmód miatt viszont nem tudom mindenkinek jó szívvel ajánlani Goran Vojnović regényét. 

Egy szép idézetet azért itthagyok belőle zárásként: "Talán mindannyian annyira vonzódunk a szabadsághoz, hogy folyamatosan menekülünk azok elől, akiket szeretünk, talán éppen ezért a szerelem soha nem csak szerelem, mert a szerelem szép, de nem szabadság, mert összeláncol minket azokkal, akiket szeretünk, a szerelemben néha úgy érezzük, hogy röghöz vagyunk kötve, hogy a szárnyainkat nyesegetik."