2014. január 25., szombat

Black Sails - pilot

Nem vagyunk elhalmozva kalózos szériákkal, épp ezért rögtön felkaptam a fejem a Starz projektjére. A merész és újszerű téma (értsd: nem egy sokadik nyomozós vagy szerelmi történet), valamint a kábeles csatorna mindenképp bizakodásra adtak okot. A végeredményt látva pedig kijelenthetem, hogy érdemes volt várni a Black Sailsre, mert beváltotta a hozzá fűzött reményeket. 


A történet egyébként a Robert Louis Stevenson-féle klasszikus, A kincses sziget előzményét viszi a képernyőre. 1715-öt írunk, amikor Flint kapitány, a kalózok vezére az embereivel megtámad egy hajót. Az akció sikeres, ám a kapitány öröme mégsem felhőtlen: hónapok óta a temérdek kinccsel megrakott spanyol L'Urca de Limára fáj a foga, a szerzett zsákmány pedig kevésnek bizonyul. A helyzetet tovább nehezíti, hogy a hajónaplóból kitépték azt a lapot, ami elvezethet a kincshez, a legénység pedig elégedetlenségének hangot adva új kapitányt akar választani. 


Az alapokat tehát lefektették, a fennmaradó játékidőben pedig ízelítőt kaphattunk abból, hogy mi is vár ránk az évad hátralevő részében: kaland, akció, intrika és New Providence-i erotika. A pilotok minden tipikus jegyét magán viselte az epizód, ennek ellenére igen meggyőzőre sikerült. A látványvilág elsőrangú, a kezdő képsorok egy filmben is megállták volna a helyüket. A hajók hatalmasak, az ágyúzás pedig olyan, mintha mi is a fedélzeten élnénk át a csatát. 


Sok szereplőt felvonultatott az epizód és első ránézésre nem rossz a színészgárda, de egy-két szereplő lehetett volna karizmatikusabb. A Hannah New által játszott Eleanorról például nehezen tudom elhinni, hogy erős kézzel tudná irányítani a szigeten zajló ügyleteket. A kalózok és a kapitányok castingolásánál szerencsére figyeltek erre. Túl sok minden egyébként még nem derült ki a szereplőkről, a folytatásban remélhetőleg jobban megismerjük majd őket. 


Annak örültem, hogy a meztelenséget nem vitték túlzásba. Mivel a Spartacus utódjaként harangozták be a sorozatot, volt bennem némi félsz a szexjelenetek öncélúsága miatt, de egyelőre csak annyira van jelen a Black Sailsben, amennyire feltétlenül szükséges. Cserébe viszont egy elég durva párbajt kaptunk, amiből már most látszik, hogy itt bizony nem fognak egymással finomkodni a karakterek. A potenciál megvan a sorozatban, innentől az írókon múlik, hogy kihasználják-e. 

Értékelés: 7/10

2014. január 20., hétfő

The Kings of Summer - A nyár királyai (2013)

Amikor az ember még kicsi, elképzelni sem tudja, hogy a szeretett szülei mennyire idegesítő közellenségekké tudnak válni később. Joe és Patrick gyerekkori jóbarátok, akik a hétköznapi tinik nyomorúságos életét élik őrlődve a suli és család között. Teljesen elegük van az otthoni állandó szekírozásból. Elszöknek és az erdőben építenek maguknak egy páratlan főhadiszállást, Biaggioval, aki valahogy belekeveredik az akcióba. Míg a zaklatott család utánuk kutat, ők mindent megtesznek, hogy saját lábra álljanak és teljesen önállóak legyenek a vadonban. 


Első olvasatra a történet nagyban hasonlít a Moonrise Kingdomra; a különbség csak annyi, hogy ezúttal három kamasz fiú választja otthonának az erdőt. Ez már egy kis óvatosságra sarkall, hiszen a legtöbb tinikről szóló filmben óhatatlanul előkerül a csajozás, a szüzesség elvesztése, a piálás és a fingós-hányós poénok, amiket ez a film ügyesen elkerül. Marad a felhőtlen szabadság, a szülők részéről pedig az aggódás. 


Látszik, hogy nagy lelkesedéssel készült a film és a három főszereplő srác is jó választásnak bizonyult, összességében mégsem tudtam annyira élvezni ezt az alkotást, mint a Holdfény Királyságot. A felvezetés eléggé döcögött, nem ábrázoltak olyan kaliberű problémákat, amik miatt mindenképp világgá kéne menni. Függetlenül attól, hogy a kamasz fiúk általában hajlamosabbak ellentmondani a szüleik szabályainak. 


Ebben a filmben is szükség volt a szülőkre, ám a kelleténél sajnos jóval többször szerepeltették őket. Szerencsésebb lett volna, ha a fiúk több játékidőt kapnak, az ősök pedig inkább a háttérbe szorulnak. Megan Mullally nem tartozik a kedvenc színészeim közé, de a már-már védjegyének számító ripacskodásával kivételesen nem lógott ki annyira a sorból. Marc Evan Jacksonnal karöltve Patrick szülei inkább rajzfilmfiguráknak tűnnek Joe apjához (Nick Offerman) képest.


A nyári idillt Kelly töri meg, ami megint csak nem tett jót a filmnek. Meglehetősen gyenge a lány alakítása és a szerelmi háromszöget sem bontották ki rendesen. Biaggio karakterével ugyan sikerült némi poént csempészni a drámaibb jelenetek közé, de sokszor így is indokolatlannak éreztem a jelenlétét. Nick Robinson (Joe) és Gabriel Basso (Patrick) párosa elég erős volt ahhoz, hogy elvigye a hátán a filmet.


Mindezek ellenére a Nyár királyai egy könnyed és szerethető ifjúsági film lett, ami olyan élményeket mutat be, melyek a mai tizenévesek életéből kiveszni látszanak. Mindezt szórakoztató formában és csodálatos fényképezéssel teszi. A naplementéknék hosszasan elidőzik a kamera, a természeti képeknél pedig szinte az Utopiára hajazó színvilágban lehet gyönyörködni.

Értékelés: 7/10

2014. január 18., szombat

True Detective - pilot

A Terriers kaszája óta nagyon megkedveltem a nyomozós karakterdrámákat és bár sokat bepróbáltam azóta, a "kutyás" sorozat emlékét egyik sem tudta visszahozni. Amikor aztán az HBO tavaly bejelentette az új projektjeit, a True Detective szinopszisát olvasva felcsillant a szemem. Két nyomozó, egész évadon átívelő ügy, múltbéli események feltérképezése (amik a jelenben is kísértenek), erős karakterek és folyamatosan bővülő nyomozási kör... a leírás szinte teljesen megegyezik az FX 2010-es sorozatával. 


Adott két rendőrnyomozó, a Matthew McConaughey által alakított Rust Cohle és a Woody Harrelson által megszemélyesített Martin Hart. Alig pár hónapja dolgoznak együtt, amikor egy prostituált holttestéhez riasztják őket. Nekik kell felgöngyölíteniük az ügyet, ami még 1995-ben történt. A nyomozás részleteit a visszaemlékezéseikből tudjuk meg, ugyanis a Rita hurrikán során elveszett a nyomozás aktája, ezért a rendőrség a két visszavonult nyomozót kéri meg a dokumentum rekonstruálásához. 


Szép lassan építkezik a pilot, nem mostanában láttam ilyen komótos tempójú sorozatot, ami az ilyen típusú krimiknél egyáltalán nem baj. A fő csattanóra például az epizód végéig várnunk kell, de aki szereti a lassú folyású történeteket, az maradni tud addig a pontig, ahonnan még izgalmasabbá válik a gyilkossági ügy. A januári pilottermés legjobb darabjának már a főcíme is igényességről árulkodik. Hosszú címet kapott a True Detective, de azt se bántam volna, ha kétszer ilyen hosszúságú anyagot kapunk kezdésnek. A zene és a kezdő képsorok ugyanis remekül felvezették az epizód hangulatát. 


A helyszín ezúttal a napszítta Louisiana, így a borongós hangulatot nélkülöznünk kell, de a sivárságot nem. A True Blood, a Treme és a Justified után nem volt nehéz hozzászokni a déli akcentushoz és kultúrához, amik a nyomozás miatt is szervesen kapcsolódnak a sorozathoz. A gyilkosság elkövetésének módja ugyanis erős rituális hatást kelt. A holttest például a Hannibálban is megállta volna a helyét, annyira elborult elméjű elkövetővel van dolgunk. 


A pilot működőképességét a forgatókönyv mellett a színészeknek köszönheti. Igazi hús-vér karakterek vannak a képernyőn, egyszerűen jó nézni a nyomozópáros közötti összhangot. Olyan mélységig bemutatják a két főszereplőt a pilot végére, mint más sorozatok egy teljes évad alatt. Jelenkori életükhöz elég hallgatni őket és végignézni rajtuk, a flashbackekben szereplő énjük pedig olyan nüansznyi elemekből épül fel, amik jelentősen árnyalják az összképet. 


Párbeszédekben is erős volt a pilot. Néha olyan többszörösen összetett és mély filozófiai tartalommal megtöltött mondatok hangzottak el, hogy csak lestem. Az eddig látott krimik általában nem erről voltak híresek. A folytatástól hasonló színvonalat várok, mert az alapoknak nagyon jól megágyaztak a pilotban. 

Értékelés: 8.5/10

2014. január 17., péntek

Helix - pilot

A Fringe utolsó évadát követően nem igen maradt tudományos témájú sorozat a tévében, ezért a SyFy-os Helixtől vártam, hogy betöltse ezt az űrt. A pilot nagyjából azt hozta, amit reméltem, de egy rész alapján nem ez lesz az az idei újonc, aminél tűkön ülve várom majd az új epizódokat. 


Párhuzamos univerzumok helyett ezúttal az Északi-sark a helyszín, ahol egy biológiai kutatólaborban egy olyan vírus üti fel a fejét, ami eddig soha nem látott pusztítással bír. A vírus megfékezéséhez az amerikaiaktól kérnek segítséget, már csak azért is, mert a járványügyi központ vezetőjének testvére is a fertőzöttek között van. A tét nem kevés: meg kell akadályozni, hogy a központ dolgozói megfertőződjenek és vírus kiszabaduljon. Zombik ugyan (még) nincsenek, de a sztori eddig kísértetesen hasonlít a Kaptárban látottakhoz.


A Helix egyik pozitívuma a helyszín. A fagyos és havas környezet teljesen elzárja a közösséget a külvilágtól, összefolynak az éjjelek és a nappalok, a kutatás helyéül szolgáló komplexum pedig kellőképpen nagy. Többször is emlegetnek egy titokzatos fehér szobát, amit ugyan nem mutatnak és hőseink is félvállról vesznek, pedig vélhetően nem elhanyagolható az események szempontjából. 


Főhőseink a járványügy és a kutatólabor emberei közül kerülnek ki. Dr. Farragut öccse miatt érzelmileg is érintett, mert fertőzött testvére anno összeszűrte a levet a doki exfeleségével (aki a korábbi tanítványa is volt egyben). Természetesen a nő is a segítők között van, csakúgy, mint Dr. Farragut jelenlegi tanítványa, aki fiatal kora ellenére rendkívűl tehetséges. A főszereplők közé sorolható még a központot irányító doki is, aki nyakig sáros az ügyben.


Ahhoz képest, hogy tudósok alkotják ezt a mikroközösséget, feltűnően naivan és irracionálisan viselkednek.  A veszélyek ellenére egyedül indulnak felfedezőútra az alagsorba, a legszakállasabb trükköknek is bedőlnek és az sem tűnik fel nekik, hogy a labor igyekszik elhallgattatni azokat, akik a kelleténél több információval rendelkeznek. Nem bővelkedik sokrétű karakterekben a pilot, egyedül a duci szőke kutatónő szimpatikus. A többiek elég sterilek, de szerencsére nem annyira, hogy a halálukat várjam. 


A dialógusok borzasztó esetlenek voltak és a felvezetést is elnyújtották, mint a rétestésztát, de mindezek ellenére végignézem az első évadot, mert érdekel, hová fut ki ez a történet. Nem egy hibája volt a pilotnak, de a látványvilágra odafigyeltek és a kulcsjelenetek alá választott zene sokat hozzátett az élményhez.

Értékelés: 6/10

2014. január 15., szerda

Enlisted - pilot

A májusi upfrontskor teljesen elkerülte a figyelmemet a Fox újonca, most viszont annyian dicsérték, hogy muszáj volt bepróbálnom. Katonák és szitkom... érdekes párosítás, de láttunk már példát arra, hogy működőképes ez a felállás. Ennél a sorozatnál sincs ez másként. 


A történet három testvérről szól. Apjukat korán elvesztették, ezért egyedül kellett megbirkózniuk az élet nehézségeivel. Talán ezért is lett mindhármukból katona. Csakhogy kettő a lenézett tartalékos seregbe kerül, a harmadik pedig Afganisztán háborús övezetébe. Egy bevetés után azonban a viselkedéséért lefokozzák és annak az osztagnak lesz a vezetője, ahol két öccse szolgál. 


Pár perc alatt fel is vázolják az alaphelyzetet, hogy minél több idő jusson a bázisra. Bár katonák a sorozat főszereplői, a bázison zajló élet egy percig sem katonás komolyságú. Inkább olyasmi, mint a Brooklyn Nine-Nine rendőreinek élete: folyamatos a civakodás és a hülyülés, de bármennyire defektes tagokból áll a csapat, összetartanak. Semmi egetrengető nem volt ebben a pilotban, mégis mosolyt tudtak csalni az arcomra. 


A karakterek rendben vannak, igazából rajtuk múlt a sorozat élvezhetősége. A szükséges kémia már az első perctől megvan a szereplők között, amit felüdülés volt látni a vérszegény Intelligence után. Csak azt sajnálom, hogy gyenge nézettséggel indított a pilot, mert így nem lesz hosszú életű az Enlisted. Pedig elnéztem volna, mert kiemelkedett a 2013/14-es újonc szitkomfelhozatból.

Értékelés: 6.5/10

2014. január 14., kedd

Sherlock - 3. évad

Kétesélyes szokott lenni, ha az ember nagyon vár valamit: vagy nagyon jó lesz vagy nagyon rossz. A Sherlock 3. évadára két teljes évet kellett várni és a második évad fináléja után én bizony számolgattam a napokat, hogy vajon mikor tér már vissza a sorozat. Az előző évad egy kérdéssel ért véget: hogyan élte túl Sherlock a zuhanást? Annak idején többféle rajongói teória született és egy darabig engem is foglalkoztatott a gondolat, de mivel egy idő után elfogytak az ötletek, szép lassan lecsengett a láz. Hogy aztán a harmadik évad indításában újra előkerüljön és magyarázatot kapjunk rá. A tálalás viszont nem olyan volt, mint amit edddig megszoktunk. 


Kevés sorozatnak áll jól a "negyedik falas" kitekintés és a rajongók bevonása. Az általam (korábban) nézett szériák közül csak a Supernatural jut az eszembe, ott ugyanis elég kreatívan működött a dolog. A Sherlockban nem ehhez az eszközhöz nyúltak, hanem a rajongók túlzott kiszolgálásához. Ez pedig az egész évadra rányomta a bélyegét. Nem voltak normális ügyek, a nyomozásokba csak belekaptak, majd eldobták őket, így nem volt kerete az epizódoknak. A Londont fenyegető terrortámadás és a bankrablás például teljesen elsikkadtak. Nem lehetett együtt haladni a történettel, nem voltunk részesei a rejtélyeknek (a szereplők tudták őket, a nézők nem) és a fordulatok is elmaradtak. Akárhogy is nézem, a harmadik évad csak árnyéka a korábbiaknak. 


Sztori híján inkább a szereplőkre mentek rá az írók, aminek azért voltak jó pillanatai. Sherlock és Watson újbóli találkozása például kifejezetten tetszett. Egyszerre volt poénos és drámai, és a két színészt is jó volt egymás mellett látni ennyi kimaradás után. A bombahatástalanító résznek viszont már nem örültem. A Sátán kutyáját feldolgozó epizódban sem értettem, miért kell a dokit állandóan szívatni. Emellett a kapkodás (pontosabban az ide-oda ugrálás) és a kiírások sokasága miatt húztam a számat. 


A második rész már némiképp kárpótolt. A korábbi évadokban a középső rész volt gyengébb, a harmadik évadban viszont pont ezt éreztem erősebbnek. Az egészet John és Mary esküvője köré húzták fel, ami sok mindenre lehetőséget adott. Először is egy kerekebb és koherensebb történetvezetésre (pedig itt is akadtak csapongások bőven), másodszor pedig remek karaktermomentumokra. A feszesebb tempó azonban így is nagyon hiányzott. Borzasztó hosszú volt az esküvői beszéd és amikor Sherlock már huszadszor készült befejezni és huszonkettedjére sem sikerült, ott bizony rezgett a rész, hogy izgalmas marad-e az epizód vagy unalomba fullad. Ezt a készítők is érezhették, mert aztán rekordgyorsasággal lezárták az eseményeket az epizód utolsó tíz percében.


Aztán jött a harmadik rész, amiben az évad főellenségét is megismerhettük. Az első két epizódban ugyanis csak sejtetést kaptunk. Magnussent érdekes szereplőnek harangozták be és bár közel sem volt zseniális, játszi könnyedséggel szedte rá Sherlockot. Amit csak azért furcsálltam, mert a mind palace-ra nagyon hamar rá lehetett jönni. Ebben az epizódban nem is Sherlock volt a középpontban, hanem Watson. Most volt a legsokoldalúbb, ami nagyban köszönhető Martin Freeman alakításának. Mary lelepleződése inkább időkitöltésnek tűnt, az epizód második fele szinte csak erről szólt. A párbeszédek sem voltak az igaziak, a gyengébb amerikai sorozatokban lehet hallani ennyire ötlettelen dialógusokat. 

 
Hogy ezek után komolyan gondolták-e a cliffhangert, azt nem lehet tudni. Ha Moriarty mégis életben maradt, akkor az írók végleg elásták magukat nálam. Eddig ugyanis azt hangoztatták, hogy a második évad végén tényleg meghalt. Szóval remélem, hogy egy új ellenséget akartak belengetni az utolsó jelenettel. Az évad egyetlen pozitív hozadéka (az amúgy kiváló színészi játék mellett) Mycroft gyakoribb szereplése, ha már szegény Mrs. Hudsonnal nem tudtak mit kezdeni. 

Értékelés:
3x01: 6.5/10
3x02: 7/10
3x03: 6.5/10

2014. január 12., vasárnap

Intelligence - pilot

Nem a várós újoncok között szerepelt a CBS sorozata, de mivel a főszereplő miatt érdekelt, a pilotot mindenképpen le akartam csekkolni. A minimális elvárásoknak azért meg tudott felelni, de sajnos közel sem volt annyira jó a nyitóepizód, mint amilyen lehetett volna. Klisé klisé hátán, így a folytatásra már nem valószínű, hogy maradok. 


Végy egy nagy adag Chuckot, ugyanannyi Person of Interestet, egy kis Nikitát, majd fűszerezd meg egy csipetnyi Sherlockkal és kész is van az Intelligence. Eredetiség nem sok van benne, ami még nem lenne nagy baj, de sajnos azok az elemek is hiányoznak ebből a sorozatból, amitől a felsoroltak működőképesek (voltak). A főhős egy olyan különleges ügynök, akinek egy chipet ültettek a fejébe, amivel nagyjából mindenhez hozzá tud férni. Adatbázisokhoz tud csatlakozni, tűzfalakat és védelmi rendszereket tud feltörni, és elektronikus jeleket tud bemérni vele. Ezenkívül képes rekonstruálni korábbi bűnügyi helyszíneket, ami virtuális térben zajló utólagos "helyszínelésnek" fogható fel. 


És hogy miért van rá szükség? Mert a Cybercomnak van egy Óramű nevű programja, ami 100%-os hatékonysággal fel tudja venni a versenyt a bűnözőkkel. Ahhoz, hogy ez a szuperfegyver igazán ütős legyen, olyan képességekkel látják el Gabrielt, ami korábban csak gépekben fordult elő. Egy ilyen különleges hírszerzőt pedig meg is kell védeni, ezért kineveznek mellé egy testőrt. Kapunk rosszfiúkat is világuralmi tervekkel, átívelést, meg némi magánéleti szálat, szóval egyáltalán nem unalmas a pilot. 


Az akciójelenetek egész korrektek és Gabriel adottságait is jól kihasználják. Josh Holloway hasonló karaktert hoz, mint a Lostban, így otthonosan mozgott az odamondogatós és vakmerő ügynök szerepében. A gond a mellékszereplőkkel van. Semmi élet és érzelem nincs bennük, szinte robotként hadarták a szövegüket. Kémia alig van a szereplők között, a főszereplő nélkül gyakorlatilag nézhetetlen lenne a sorozat. Pedig lenne benne potenciál, csak a felhozott eseményeket már sok sorozatban láttuk. Nem kizárt, hogy az Intelligence is javul majd idővel, de egyelőre túl sok olyan sorozat vár megtekintésre, ami jobb ennél. 

Értékelés: 5.5/10

2014. január 10., péntek

Jagten - A vadászat (2012)

Jöjjön egy újabb dán műremek! Amikor először hallottam a Jagtenről, akkor egy havas környezetben játszódó erdei vadászatra asszociáltam. A kezdő képsorok még az én elképzelésemnek megfelelően peregtek, ám a folytatásban egészen mást kaptam. 


Történetünk főszereplője a nemrég elvált Lucas, aki egy vidám baráti társaság megbecsült tagja, gondoskodó apa és megbízható munkatárs. Egy óvodában dolgozik asszisztensként, szereti a munkáját, és a gyerekek, kollégák is kedvelik őt. Egyik kolléganőjével randizni kezd, és úgy tűnik, magánélete is mederbe kerül. A harmonikus hétköznapok azonban egy pillanat alatt omlanak össze egy apró füllentés hatására: az egyik kislány, legjobb barátja gyermeke az óvodában azt mondja, hogy Lucas tett vele valamit. A gyermeki hazugság visszafordíthatatlan károkat okozva szabadul el, a magára maradó, védtelen Lucas pedig értetlenül áll az események előtt. 


Amilyen könnyeden indul a film, olyan drámaivá alakul a végére. A Jagten ugyanis egy modern boszorkányüldözést mutat be, melynek Lucas a szenvedő alanya. A kis Klara hazugsága olyan lavinát indít el, amit nem lehet megfékezni. Így először a kollégái és a főnöke, majd a barátai, a szerelme, később pedig az egész város Lucas ellen fordul. Döbbenetes, mennyire előítéletes és szűk látókörű ez a közösség, ráadásul egyre durvább dolgokhoz folyamodnak, hogy megkeserítsék Lucas életét. 


Lucas persze tűr, ami egyrészről becsületes dolog, másrészt viszont idegesített, hogy semmit sem tesz a védelme érdekében. Nem bosszúállásra gondolok (bár az tetszett, hogy visszament a henteshez a boltba), hanem valahogy bebizonyítani az ártatlanságát. A fia és néhány barátja nélkül nem valószínű, hogy tisztázni tudta volna magát. A legutolsó jelenet meg... szépen példázza, hogy bár a rendőrség tisztázta Lucast, a társadalmi stigma örökre rajta fog maradni. 


Megtörtént gyermekpszichológiai eset alapján készült a film, úgyhogy a pszichológus nem kicsit dühített fel. Azt még megértem, hogy a skandináv országokban jobban tisztelik a gyerekeket és a szavukra is jobban adnak, de amit az óvodavezető és a pszichológus az irodában művelnek, az egyszerűen felháborító. Gyakorlatilag a saját meglátásukat adják a gyerek szájába. A gyereket sem vizsgálják meg, pedig fontos lett volna. Érdekes, hogy nincs a filmben igazán negatív és gyűlölni való szereplő, mégis nem mostanában váltott ki egy film ilyen visszás érzelmeket belőlem. A valóság ugyanis pontosan ugyanilyen. A birkaként viselkedő tömeg ugyanazt skandálja, bármi is történjék. Szóval nem kicsit életszagú és elgondolkodtató alkotással van dolgunk. 


Mindehhez kiváló színészi játék társul. Mads Mikkelsent már sokszor dicsértem, de talán ebben a filmben alakítja a legszínesebb karaktert. Zseniálisan hozza a mindenki által kedvelt, majd lenézett és magába roskoadó, végül pedig "űzött vad" szereplőt. A templomi jelenetben egyenesen pazar teljesítményt nyújt. A mellékszereplők (különösen a fiát és a "legjobb barátját" játsszó színészek) szintén emlékezetesek. A Klarát alakító Annika Wedderkopp pedig hihetetlenül cuki, nagy kék szemei és ártatlan arcocskája miatt senki sem vonná kérdőre. 

Értékelés: 8/10 - Tetszett ugyan, de a korábban látott dán filmek erősebbek voltak.

2014. január 3., péntek

Bron/Broen - 1. évad

Tavaly időhiány miatt erősen megcsappant a sorozatos évadkritikák mennyisége, ezért a 2014-es évet egy ilyennel indítom. A dán filmtermést már nagyon sokszor dicsértem, így elérkezettnek láttam az időt arra, hogy televíziós fronton is körülnézzek. A Bron/Broen svédek közreműködésével készült és nem kellett sok hozzá, hogy megnyerjen magának. 


A Dániát és Svédországot összekötő Öresund-hídon találnak egy félbevágott női holttestet, amelyről később kiderül, hogy két különböző ember testét illesztették össze. Mivel a holttest pont a svéd-dán határ közepén fekszik, mindkét ország érdekelt lesz a nyomozásban. Dán részről a középkorú Martin Rohde, svéd oldalról pedig a fiatal Saga Norén veszi kezébe a gyilkos utáni nyomozást. 


Meglehetősen szövevényes történetet osztottak el erre a tíz epizódra, amiben nemcsak a gyilkos utáni hajszát követhetjük nyomon. Az írók ugyanis egy társadalomkritikát mutatnak be nekünk, ahol a gyilkos a 21. század legnagyobb problémáira igyekszik felhívni a figyelmet. A társadalmon belüli egyenlőtlenségektől kezdve a bevándorlók helyzetén keresztül a kiskorú gyermekek foglalkoztatásáig minden alkalmat megragad, hogy elnyerje a média és az emberek szimpátiáját. A nép ugyanis az Igazság Bajnokaként kezdi nevezni. 


Az ügy felgöngyölítése során rengeteg olyan szereplőt ismerünk meg, akik valamilyen szinten kapcsolódnak az eseményekhez vagy a (feltételezett) gyilkos személyéhez. Valamelyikük több epizódon keresztül is szerepel és bár elég részletesen megismerjük őket, inkább kellékként funkcionálnak. Mihelyst "elvégezték a feladatukat", nincs rájuk "szükség" és a folytatásban legfeljebb csak említés szintjén jelennek meg. Eleinte furcsa volt ez a szisztéma, mert előfordult, hogy valakit 3-4 epizóddal korábban behoztak, de ahogy haladtunk előre a történetben, már hasznosnak tűnt, hogy nem zsúfolták tele a sorozatot felesleges elemekkel. 


Maga a nyomozás igazi csapatmunkát kíván mindkét ország részéről, a két nyomozó azonban így is kiemelkedik közülük. Saga Norén (akit Sofia Helin alakít) és Martin Rohde (Kim Bodnia) szöges ellentétei egymásnak, a páros mégis jól működik együtt. Az Asperger-szindrómás nő első felbukkanásakor Sherlock Holmesra emlékeztetett, de a Big Bang Theory Sheldon Coopere közelebb áll hozzá. Ösztönlény fura szokásokkal és bizonyos társadalmi normák figyelmen kívül hagyásával, de szerencsére nem lesz belőle idegesítő alak. 


Martin Rohde sokgyerekes családapa, akinek különböző magánéleti prolémákkal kell megbirkóznia. Végig jó szándék vezérli, ám hajlamos egyes szabályok megszegésére és erkölcsi korlátok áthágására. A két nyomozó közül ő az, aki érzelmileg instabilabb és ő az, aki nem mindig látja be, hogy egy-egy esemény bizony súlyos következményekkel járhat. A nyomozás mindkettejüket megváltoztatja, az ügy ugyanis eltérő mértékben, de hatással lesz rájuk. 


A sorozat egyik erőssége a jól kidolgozott, hús-vér karakterekben rejlik. Nincs meg az a műviség és szépségre törekvés, mint az amerikai szériáknál. Ezt a castingon kívül talán a finálé tükrözi a legjobban. A szereplők abszolút természetesen viselkednek és nincs olyan közülük, aki ne rendelkezne hibákkal. Az erkölcsi feddhetetlenségről nem is beszélve. A másik dolog, ami megragadott, az a hangulat. A zene és a borongós skandináv táj kifejezetten nyomasztó atmoszférát eredményez. A Killing sem volt egy szívderítő sorozat, de a Broen sokkal depresszívebb. Igaz, hogy itt nem esik állandóan az eső, de minden borzasztó komor és fakó színű. Nagyon kevés az olyan jelenet, ahol egyszerre tíznél több szereplő van képernyőn, emiatt a külső terek üresnek és élettelennek hatnak. 


Negatívum nem sok volt az évadban; nem érzem úgy, hogy több vagy kevesebb részben jobb lett volna ez a történet. A tempó is egyenletes volt, inkább az zavart, hogy idővel megszaporodtak a bakik és a mellékvágányok és egy kicsit leült a sorozat. Ezt leszámítva viszont nagyon korrekt és minőségi volt az első évad. Alig volt lövöldözés és fél Skandináviát sem robbantották fel a gyilkos kézre kerítéséhez. Érdekesség, hogy a Hídból készült amerikai (The Bridge) és brit (The Tunnel) feldolgozás is, de nagy valószínűséggel kihagyom őket. A dán eredeti sokkal jobban meggyőzött.

Értékelés: 8/10